Reggel a dolgaim elvégzése után korán útrakeltem. Gondoltam megnézem az ébredező várost.
Előszőr megverekedtem a benzinkútnál a nyomorult kútfejjel.
Gondoltam teletankolok, hogy ne zavarjon a lefelé konyuló üzemanyagszint mutató. Sikerült egy prepaid kútfejre cuppannom, és ez maga a rémálom. A számlálója fenn állt tíz liter eladott üzemanyagon, és hiába vettem le a pisztolyt nem nullázott. Előttem nem tankolt senki, akinek előbb fizetnie kellett volna, hogy szabaddá váljon a számomra a tankolás.
Nagyon rosszul tűröm ha harcolnom kell egy hulladék géppel aminek nem egyértelmű a kezelése. Találtam rajta pár gombot, amivel lehetett volna ösztökélni üzemanyageladásra, ezeket meg is nyomkodtam, de csak hányta rám a fittyet.
Begurultam és úgy csaptam vissza a pisztolyt a dög lukába, hogy szerintem meghallotta a shopban Homer, mert végre lenullázott a dög számlálója. Lehet hogy arra várt hátha rátankolok és kifizetem azt is ami már egyszer el lett adva. De az is lehet hogy már paranoiás vagyok a telefonkártya dolog miatt.
A város tele autóval. Akkora a dugó, mint Pesten a körúton. Van piroshullám, van őrületes kipufogógáz szag és van birka türelem.
Kacskaringóimban befordultam egy utcába amiben előrementünk egy autónyit majd megálltunk egy időre, aztán megint egy autónyi előre és megállás. A titok nyitja az volt, hogy fentebb egy iskola volt. Maderians meghozza a kölykét és kiteszi a zebra előtt. Megvárja míg átmegy a kocsija elött, aztán elhajt. A mögötte levő kocsi ismét megáll, gyerek ki, átséta, elhajtás. Nem hittem a szememnek. Nem száll ki a gyerek a kettővel lntebb álló autóból, hanem kivárja a kocsiban azt a tizenkét métert. Na ettől lesz nagy kuffere a kislányoknak. Nehogymár sétáljon az a gyerek.
Azt hittem véletlen. De nem. Körbementem és beálltam újra.
Szó szerint veszik az "elviszem a gyereket az iskolába"-t.
Fenn a hegyen egy jó belátható egyenes szakaszon kiálltam a járda mellé, hogy fotózok egy kicsit a város felé. Forgalom ezen a részen szinte semmi, a tíz perc alatt talán öt autó ment el mellettem. A kocsim mellett kopott záróvonal, de gondoltam leszarom, ennél durvábbakat parkolnak a helyiek. Mellettem meg egy háromtengelyes is röhögve elfér.
BMW-s tököscsóka mégis ledudálta a fejem, mutogatott is nemzetköziül de nem értettem mitől görcsölt be a középső ujja. A dudaszó nyilvánvalóan a turista mivoltomnak szólt, mert hogy gondolom, hogy csak úgy fotózom a városát, meg egyébként is félnyolc.
(((
Öreg cigány megkérdi a rajkótól:
- Te gyerek, hova lett az a jó kis bugylibicska amit a múltkor adtam neked?
- Hát fater, én azt elcseréltem egy jó kis karórára!
- Hogy a Devla vigyen el... és ha szidják az anyád a kocsmában mit mondassz... fél nyolc ?
- Te gyerek, hova lett az a jó kis bugylibicska amit a múltkor adtam neked?
- Hát fater, én azt elcseréltem egy jó kis karórára!
- Hogy a Devla vigyen el... és ha szidják az anyád a kocsmában mit mondassz... fél nyolc ?
)))
Öngyi ugyan nem lettem az affértől, de elég rosszkedvűvé tett a dolog. Becéloztam Madeira legmegosztóbb telelpülésének Camara de Lobosnak a felső részét. Ehhez felhajtottam a Rapidára a reggeli örjöngésbe.
 |
| Kicsit kopott, kicsit fedetlen |
 |
| A szomszédban viszont minden rendben, csinos házacska. |
 |
| Camara Lobosi betonszörny... |
A Rapidán jelentősen visszavették a maximális sebességet.
90-nél gyorsabban nem lehet hajtani, ha a szabályokat be akarjuk tartani. A maderiansok nagy része ezt a sebességet reggelente jelentősen túllépi. Ráadásul meglehetősen dinamikusak, nem átlötyögnek az egyik sávból másikba, hanem egy szemvillanás alatt ott teremnek. Nem zavarja öket az, hogy ezen az úton egyenes és vizszintes rész egy centi sincs. Mennek mint a meszes ivben hegynek fel.
90-nél gyorsabban nem lehet hajtani, ha a szabályokat be akarjuk tartani. A maderiansok nagy része ezt a sebességet reggelente jelentősen túllépi. Ráadásul meglehetősen dinamikusak, nem átlötyögnek az egyik sávból másikba, hanem egy szemvillanás alatt ott teremnek. Nem zavarja öket az, hogy ezen az úton egyenes és vizszintes rész egy centi sincs. Mennek mint a meszes ivben hegynek fel.
A Rapidán nincsenek gyorsítósávok. A felhajtók a nulla méterestől (!!!) a harminc méteresig változnak. Ahol ennél több van az csak ritka kivétel.
A maderians szinte sosem vált sávot azért, hogy felengedjen valakit, A megszerzett sebességet nem áldozza be azért hogy jófiú legyen. Gázos helyeken kiteszik a forgalmi sávokra a hatvanas korlátozást, hogy azért mégse kilencvennel stuccolják meg a nissan micrával felhajtó turistákat. Ha nem csinál a turista hülyeséget, akkor vigyáznak rá.
Dudaszó ritka, mint a fehér holló.
Camara Lobosnál felmásztam az új Rapidán a hegyoldalba.
Ezt a többmillió tonna betonból készült szörnyet nagyon-nagyon akarták a helyiek. Úgy beszéltek róla, mint akik nem tudnak létezni e-nélkül az út nélkül, mint akiknek egy fél napi járóföldnyire van a civilizáció. Most hogy kész van elvétve gurul rajta egy-egy autó.
Párszáz méterrel felette a hegyoldalba van karcolva egy keskeny utacska, amin körbejárható az egész völgy. Innen fentről csodás a kilátás. Odalenn középszerü házacskák, itt fenn egy igen vékony sávban gyönyörű épületek, felette meg a lehangoló pénztelenség.
Madeirán ha a turista a "számára kijelölt" helyeken, utakon marad, akkor kifejezetten jól érezheti magát. Amíg lefoglalja magát a természet szépségeivel és vadságával, addig minden nagyon szép, minden nagyon jó. Ha elhagyja ezt a területet és megnéz néhány dolgot közelebbről, akkor bizony előbukkanak azok a dolgok, amit lehet hogy nem kellett volna észrevenni.
Mindig az a kérdés, hogy tudjuk e valamiben a valóságot szeretni, vagy egy álomvilágot akarunk erőszakkal megőrizni magunknak.
Ezért tanácsolom a fiatal srácoknak, hogy az új barátnőjüket ne étterembe vigyék elsőre, hanem uszodába vagy strandra. Ha smink nélkül is tudják szeretni, akkor szerencséjük van.
Délben visszamentem a szállásra Gabiért, hogy nekiinduljunk az aznapi ebédelős gasztrotúránknak.
Svájci koma - a szomszédunk - úgy döntött a továbbiakban nem harcol a parkolóban az autójával, ezért fennhagyta a kapuban egy elég kicsi helyre beszuszakolva. Tavaly én parkoltam ott, mert én voltam a vesztese a kiszorítósdinak. Mondjuk onnan is kell vagy öt Y mire kiszedi az ember a kocsit.
A mai túránk célja Ponta do Pargo. No nem a fapados világítótorony, hanem a közelében levő hangulatos étterem aminek a neve Casa do Chá, szabadfordításban "ház a ...csában". Ezt értsd úgy, hogy tényleg kinn van a csában, nincs ott már más csak a műfogsort a szádból kitépő szél és eszelősgyönyörűfantasztikus kilátás. A Cabo Girao ehhez képest kóbor kutya pöcse. Mondjuk itt nem házakat látsz a távolban, hanem csak a végtelen óceánt és a gyönyörű nyugati partszakaszt.
Néhány ember úgy gondolta, hogy ha valamikor elér idáig a gyorsforgalmi, akkor ez lesz a meggazdagodásuk kulcsa. Ezért a hegytetőn épült néhány csodaház, amiken most kinn diszeleg a vende felirat (eladó).
A táblákat tizszer annyi csavarral kellett rögzíteni, mint más helyeken, hogy az állandóan fújó szél ne tépje le azokat. Itt nem is kell venni ruhaszárító gépet, ha sikerül a szárítókötélen egy tucat csipesszel visszatartani a cuccaidat, akkor öt perc múlva csont szárazak lesznek.
A tehenek se véletlenül fekve legelnek.
Az autóút építése gőzerővel folyik. Az alagutak már régóta meg vannak, azokat tavaly sorra is látogattam levadatúra helyett. Most a hegyoldalakból kibukkanó alagút-szájakat összekötő hidakat alapozzák. Egy két év és Ponta da Pargo be lesz kötve a civilizációba, Az innen Porto Monizba vezető út még tervbe sincs véve, és szerintem nem is lesz, mert annyi pénze nincs Madeirának. (Jelenleg fenn északon is épül egy hosszú alagút Boaventura és Santana között.)
Funchalból indulásunkkor komor volt az idő, az eső csöpörészett. A sziget közepén levő Ribiera Bravánál az alagútból szikrázó napsütésbe érkeztünk, ami egészen Prazaresig kitartott. Innen ismét csepergős esős kulimászba kerültünk. Ponta do Pargonál felhő egy szál se.
Madeira időjárása nagyon helyfüggő, persze ha nem valami globális nagy kulimászba kerül az egész sziget. Ha valaki kirándulni készül, akkor érdemes megnéznie a webkamerákat, hogy a célban milyen az idő.
Camara Lobosnál felmásztam az új Rapidán a hegyoldalba.
Ezt a többmillió tonna betonból készült szörnyet nagyon-nagyon akarták a helyiek. Úgy beszéltek róla, mint akik nem tudnak létezni e-nélkül az út nélkül, mint akiknek egy fél napi járóföldnyire van a civilizáció. Most hogy kész van elvétve gurul rajta egy-egy autó.
Párszáz méterrel felette a hegyoldalba van karcolva egy keskeny utacska, amin körbejárható az egész völgy. Innen fentről csodás a kilátás. Odalenn középszerü házacskák, itt fenn egy igen vékony sávban gyönyörű épületek, felette meg a lehangoló pénztelenség.
Madeirán ha a turista a "számára kijelölt" helyeken, utakon marad, akkor kifejezetten jól érezheti magát. Amíg lefoglalja magát a természet szépségeivel és vadságával, addig minden nagyon szép, minden nagyon jó. Ha elhagyja ezt a területet és megnéz néhány dolgot közelebbről, akkor bizony előbukkanak azok a dolgok, amit lehet hogy nem kellett volna észrevenni.
Mindig az a kérdés, hogy tudjuk e valamiben a valóságot szeretni, vagy egy álomvilágot akarunk erőszakkal megőrizni magunknak.
Ezért tanácsolom a fiatal srácoknak, hogy az új barátnőjüket ne étterembe vigyék elsőre, hanem uszodába vagy strandra. Ha smink nélkül is tudják szeretni, akkor szerencséjük van.
Délben visszamentem a szállásra Gabiért, hogy nekiinduljunk az aznapi ebédelős gasztrotúránknak.
Svájci koma - a szomszédunk - úgy döntött a továbbiakban nem harcol a parkolóban az autójával, ezért fennhagyta a kapuban egy elég kicsi helyre beszuszakolva. Tavaly én parkoltam ott, mert én voltam a vesztese a kiszorítósdinak. Mondjuk onnan is kell vagy öt Y mire kiszedi az ember a kocsit.
A mai túránk célja Ponta do Pargo. No nem a fapados világítótorony, hanem a közelében levő hangulatos étterem aminek a neve Casa do Chá, szabadfordításban "ház a ...csában". Ezt értsd úgy, hogy tényleg kinn van a csában, nincs ott már más csak a műfogsort a szádból kitépő szél és eszelősgyönyörűfantasztikus kilátás. A Cabo Girao ehhez képest kóbor kutya pöcse. Mondjuk itt nem házakat látsz a távolban, hanem csak a végtelen óceánt és a gyönyörű nyugati partszakaszt.
Néhány ember úgy gondolta, hogy ha valamikor elér idáig a gyorsforgalmi, akkor ez lesz a meggazdagodásuk kulcsa. Ezért a hegytetőn épült néhány csodaház, amiken most kinn diszeleg a vende felirat (eladó).
A táblákat tizszer annyi csavarral kellett rögzíteni, mint más helyeken, hogy az állandóan fújó szél ne tépje le azokat. Itt nem is kell venni ruhaszárító gépet, ha sikerül a szárítókötélen egy tucat csipesszel visszatartani a cuccaidat, akkor öt perc múlva csont szárazak lesznek.
A tehenek se véletlenül fekve legelnek.
Az autóút építése gőzerővel folyik. Az alagutak már régóta meg vannak, azokat tavaly sorra is látogattam levadatúra helyett. Most a hegyoldalakból kibukkanó alagút-szájakat összekötő hidakat alapozzák. Egy két év és Ponta da Pargo be lesz kötve a civilizációba, Az innen Porto Monizba vezető út még tervbe sincs véve, és szerintem nem is lesz, mert annyi pénze nincs Madeirának. (Jelenleg fenn északon is épül egy hosszú alagút Boaventura és Santana között.)
Funchalból indulásunkkor komor volt az idő, az eső csöpörészett. A sziget közepén levő Ribiera Bravánál az alagútból szikrázó napsütésbe érkeztünk, ami egészen Prazaresig kitartott. Innen ismét csepergős esős kulimászba kerültünk. Ponta do Pargonál felhő egy szál se.
Madeira időjárása nagyon helyfüggő, persze ha nem valami globális nagy kulimászba kerül az egész sziget. Ha valaki kirándulni készül, akkor érdemes megnéznie a webkamerákat, hogy a célban milyen az idő.
Az étteremben lenyomtunk egy Madeirai specialitást, azaz egy teljesen kommersz marhasültet. A spec az volt benne hogy kértem tegyenek rá két kiló fokhagymát, mert már nagy hiányát éreztem.
A kaja jó volt, ára nem durva. Ajánlom mindenkinek.
Innen megnéztük a szomszéd falvak mellékutcáit.
Bevittem Gabit pár olyan meredek és keskenybe, ahol le tudott remegni az ebédből ezerötszáz kalóriát.
Találkoztunk néhány helyivel és néhány gyalogtúrázóval is, akik kis papirtérképen keresték saját magukat. Ez utóbbit nem is értem. Gyorsan változó világunkban milyen infót akarnak kiszedni egy olyan papirtérképből, amit valószínüleg még Zarco kapitány rajzolt?
Megnéztük ismét Faja da Ovelhát, ami kilátópontként még mindig gyönyörű.
Lementünk a keskeny Paul do Mar-ba, amitől sikítófrászt kaptunk, annyira nyomasztóan balatonparti lángossütős, lacikonyhás hangulata volt. Irdatlan tömeg, a presszóban láthatóan helyi aranyifjak múlatják az időt. Brrrrr.
A Ponta da Sol előtti parti út le volt még mindig zsákutcázva, így az "autómosós" vízesés kimaradt. A körforgalomban a Policija szondáztatott megállított autósokat.
A Rapidára már a délutáni csúcsban érkeztünk, folyt a tülekedés.
Beszorultam egy kisteherautó mögé és nem tudtam kilőni, mert hátulról jöttek a maderiansok, mint állat. Amikor végre elérkezett a pillanatom kilöttem és elhúztam a teherautós mellett, aki az ablakon kinyúlva felfelé mutatott. Nem tudtuk, hogy csak telefonál és a gesztikulációja nem fér el a fülkében vagy netán traffipax kamerára mutatott? Ez marad talány vagy kifejlődik egy csinos birsággá.
Estémet némi melóval kellett töltenem, így megalapozva a következő szabimat :)
Búcsúzom mára, mert mehetnékem van.
