Back to Top

Maradék rajzszögek, "ne menj oda" étterem és a tényleg csoki út


A mai mesémben is többnyire a képek fognak dominálni és nem az, hogy miképpen tekertem jobbra balra a kormányt. Én  sem nagy kedvvel olvasnám egy lavadafüggőtől, hogy előrelépett a bal lábával, aztán meg a jobbal.
 
Utolsó előtti napomat töltöm itt az idén és még jócskán vannak a térképeimben rajzszögek, amik arra várnak hogy az általuk jelölt helyet felkeressem. Nem kell, hogy legyen ott  valami különlegesség, nekem az számít, hogy ott járjak és megtudjam mi van ott.
Az eddig felkeresett  helyek többségében találtam érdekes dolgokat, de a kisebbik részük óriási meglepetéseket is tudott adni. És ezekért megérte.
 
 
Reggel visszamentem a camachai elzárt terület másik végéhez, hogy megtudjam mi az ami a kerítésen túl van. Odabenn az erdő mélyen valami irtó nagyot építenek, de nem tudom hogy mi az.
Innen sem jutottam be, de egy csodálatos parkerdőt találtam szépen kiépített pihenőkkel.
 
Tekergésem közben betévedtem egy üzemelő vágóhíd udvarára, majd lentebb találtam egy leállított elhagyott gyárat. Ez a gyár fogalmam sincs mi volt amikor üzemelt. Így hát behajtottam körülnézni. A gyár irányítóközpontja egy üvegfalakból álló torony volt, olyasfajta, mint a reptéri forgalomirányítóké. Most mindenfelé romok hevernek. Őrületes mennyiségű fémhulladék vár arra a vállakozóra, aki egyszer majd meglátja benne a fantáziát és alapít rá egy vállalkozást. Ha elkezdenék begyűjteni a fémhulladékot, a mindenfelé heverő roncsautókat és a többi újrahasznosítható lomot, akkor a világ legnagyobb hajója is kevés lenne ahhoz hogy elvigye.
 
Mélázásomból az riasztott fel, hogy előttem egy vadiúj csili-vili motor állt keresztben az úton. Felette az egyik félig összedölt épület felső szintje láthatóan lakott volt lehet hogy a motor tulajdonosa által, úgyhogy gyors recefice és húztam is el a belem, mielőtt egy motorosbanda ellátja a bajom, mert mustrálom a birtokukat.
 
 
Lefelé menet megálltam a minap említett összedölt közösségi sufninál és megkerestem a tavaly látott fabicajt. Megtaláltam és kihoztam a romok közül. Csináltam róla egy fotót.
Ott is hagytam hátha valaki megszánja és hazaviszi, mert becsülendő az a munka amit az alkotója belerakott valamikor. Sajna nekem nem fér a kispogyóba.
 
 

 
 
Lefelé Santa Cruznak indultam, mert ott volt egy pár utcácskám.
Találtam eszelősen szép házakat olyan helyeken, ahol tuti nem épit senki a kilátásaidba egy még nagyobbat lévén a hegygerinc két oldala tulajdonképpen egy egy szakadék. A gerincen fut végig egy egysávos út, amelynek két oldalára épülnek ezek a házak. Látótávolságokra kiszélesítik annyira ezeket az utakat, hogy elférjen egymás mellett két szembejövő kocsi.
A házakhoz a tulajdonosok egyedi beállókat építenek. Van aki a ház mellé a szakadék fölé, van aki a házába, van aki a háza tetejére. Ha valakit ezek meghívnak vendégségbe, akkor szerintem lemennek érte sikföldére, mert a vendég autóját idefenn nincs hová tenni.
 
 
Az egyik ilyen utca alsó végén látótávolságra a főúttól útszűkület tábla.
Gondoltam tojok rá, biztos a szemetesautónak tették ki.
 
Hát nem.
 
A Qashqai bizony nem fért el. Annyira nem tudtam ezt elhinni, hogy addig pöcsögtem lefelé, amig kasztráltam a tolatási lehetőségemet is, mert az elért helyzetben már a kormányt bármerre forgatva reccs jött volna.
Lentről egy száz éves néni nézte a botjára támaszkodva, hogy szaunázok a hófehér csodában beszorulva két ház közé. Okoska parkolás segédje nonstop jajongott, hogy karcos lesz a rucija. Mentő ötletként becsuktam a két elefántfül méretű visszapillantót és a kamerarendszerre hagyatkoztam.
Nem dramatizálom tovább, így kifért. Féltem hogy meghallom a jellegzetes karcihangot, de hála az égnek nem jött.
 
Szerintem izzadtság csik van a farmeromon hátul.
 
 
 





 
 
Utolsó képen öregnyugger, a háza, a kilátása, a krumpliföldje.
Asszem cserélnék vele.
 
Karci utcáról nincs értékelhető fotóm.
Valamiért mind bemozdult.
 
Lefelé menet megtaláltam azt a helyet ahonnan a távoli ultrazoom felvételeket csinálják a leszálló repcsikről. Állvány nélkül elég nehéz képeket csinálni, meg ma a pára is elég nagy volt, de itt egy minta.
 



 
Visszagurultam a szállásra Gabiért, elsunnyogtam száraz alsóért.
 
Ma keleten a gyorsforgalmin mentünk el egészen a santanai telefericoig. Ez eddig minden évben kimaradt, mert egyrészt nem kedvelem Santanát, másrészt ez egy baromimód leputtyadt jármű a nagy semmibe.
 
Itt bebizonyosodott hogy óriási a tévedésem.
Valami elképesztően szép látvány tárul az idelátogató szeme elé. Messzire ellátni a part mentén, lehet csodálni a sok tengerbe szakadó sziklafalat. Van óriási vízesés. Vannak lenn jópofa házacskák (ember egy szál se)
A teleferico gatya ugyan de csak öt euró.
Táblán kiirva, egytől kettőig hazamegyek ebédelni. Aki bújt bújt, aki nem nem. Tehát, ha gépkezelő, jegyárus, kalauz hazamegy és otthon mellényeli a fokhagymás marhacsimbókot és megmakkan, akkor ott öregszel meg lenn egy szakadék alján.
 
Van menekülő ösvény, lefotóztam. Tehát le lehet menni gyalog is. Nincs odairva hogy tilos. Ja és az ösvényhez tartoznak kandeláberek is.
 






 
 
Itt még egy elképesztő dolog volt.
A Szent Péter köldöke.
Nem vagyok perfekt vallástörténész, sem perfekt portugál fordító, de remélem a Sao Pedro-t jól fordítottam és neki is van valami köze vízfakasztáshoz nem csak Mózesnek.
 
Nem nagyon variálnám ezt a témát, próbálja mindenki értékelni izlése alapján az alábbi képeket:
 
 
 






 
Szerintem izlésesebb lett volna a csempéken a rézf.szu bagoly, mint ez a rózsa sándor arcú félcolos csap köldökü kulcsmásoló.
 
Tehát ha valaki túrázni akar extrémbe akkor itt kipróbálhatja magát. A szemben levő hegyoldalban is vannak jó régi lépcsők, hála a szuperzoomos ágyúmnak észrevettem azokat is.
 
 


 
 
Ebédre betértünk a sokak által elég magasra pontozott Casa De Palha vendéglőbe, ami Sao Jorgé-ben van.
 
Csinos helyen található a jópofa nádtetős házikó.
Sajna ezzel ki is merült a dicséreteim gyüjteménye.
 
Két helyi tündérke szolgált fel, akik kedvesek voltak ugyan és némileg unottak. Az igaz, hogy a helyükben én is unnám a sok szedettvedett éhenkórászt, de ha ez a munkám és jattra gyúrok, akkor beveszek reggelire speedet vagy lenyomok egy pár felest esetleg egy kisebb vázányi ponchát. 
 
Már a kezdet rossz volt mert mi voltunk fél kettőkor ez egyedüli vendégek. A folytatásban további rossz jel volt az, hogy jelezték csak az a tétel rendelhető, ami mellett pipa van. Azért választottam ezt az éttermet, mert láttam a google és trip képeken, hogy van batáta meg valami jópofa marhacsimbók így rákérdeztem a kislányra: batáta?
Hát, no batáta.
Nyomatékosításul megmutatta azokat a sorokat az étlapon ami mellett pipa van, mindezt oly erővel odanyomott ujjal, hogy az kifehéredett a közel 90 fokos negatív nyírás hatására. Ebből pillanatok alatt éreztem mennyire is néz hülyének. Szerettem volna neki elmondani portugálul, hogy nem azért kérdeztem mert nem ismerem a betüket, hanem azért mert nem látom őket. Attól meg, hogy én hajtom az úri hintót, még lehetek annyira vaksi, mint egy bányaló.
Szerencsére a mondat túl bonyolult volt ahhoz hogy egyátalán megkiséreljem google translatorral portugál félreértéssé fordítani.
 
Így rendelésünk két szóra zsugorodott, pork, frango...
 
Miután bementek az épületbe Gabinak odaböktem: b.szod hallom a mikrót.
Ha nem is volt igaz, akkor is három percen belül jelent meg a két tündér a frissen sültekkel és a körettel. A kajánk annyira volt frissensült mint amennyire a párom bakfis.
 
Az a helyzet, hogy időben kellett volna felállni és elhúzni. Van rajtunk annyi kalóriatartalék, hogy akár egy hónapig is elélnénk kaja nélkül. De lusták vagyunk.
 
Egyébként a húsok jók voltak és puhák. Nemhiába melegítették fel már vagy tizedszer.
Összességében óriási adagokat kaptunk, jóizű is volt, a hely se ócska mégis sántított valami rohadtul.
 
A szomszéd asztalhoz idős házaspár érkezett.
Ők zsemlében tálalt levest kértek. Amikor kihozták a zsemlét, amely inkább a kilós cipóra hasonlított nagyon nagyot mulattunk. Ők nem tudom min - lehet hogy nem tudtak a tálalás módjáról, vagy félreértették a dolgot - mi azon mulattunk hogy milyen képet vág az öreg és milyen baromi nagy a cipó.
 
Leves kenyérben tálalva
 
A frissensültjeink

Husi

Ez is husi
 
...és ez is.
 
 
Tulajdonképpen a szalvéta kivételével mindent megettünk.
Ráöntöttünk egy-egy nonzéró kólát és egy-egy kapuccinót. Ezután már nem tudtunk beszélni csak bólogatni és fejcsóválni, mert szájnyítás esetén valami tuti túlcsordult volna.
A kapuccsinó egy fos volt - macihugy tejhabbal. Még tejszin sincs ebben az étteremben...
 
 
Gabi teljes közönnyel fogadta, hogy böktem a naviba két mellékutcát. Összes agysejtje gőzerővel dolgozott az ebéd lebontásán.
 
 
Az út első negyedében a már megszokott madeirai házak, madeirai emberekkel. Majd az egyik kanyar után csodás völgy amibe elég koszos úttest vezetett le. Meg is álltam a völgyet fotózni, készítettem videókat róla. 
A völgy túloldalán a szokásos madeirai házak voltak, de kettőnk között egy teljesen vad, ijesztően komor, szakadékokkal szabdalt völgy húzódott. Gondoltam, hogy ezt fogjuk a peremén körüljárni.
 
Elindulásunk után az út elkezdett erősen lejteni, majd a kanyarrok egyre szűkebbek lettek. Az úttesten egyre több hordalék, kődarab hevert. Kezdtem érezni, hogy megint belepancsoltam a kulimászba, és nem biztos hogy itt végig kellene mennünk. Az egyik ív  után bazinagy kő foglalta el az út egyharmadát. Odébb a betonszegélyből hiányzott egy babakocsi méretű darab.
 
A visszafordulást addig halogattam amig egy kis teherautó ugrott elénk az egyik kanyarban. Fekáliát szállító kis tartálykocsi volt. Bizarr.
 



 
Gabi teljes katatóniában volt, még csak nem is kommentálta a kialakult helyzetet.
És itt még nem voltunk félúton a lejtmenetben....
 
Izgi volt lefelé és érdekes is.
Rettegtem a fentről esetleg ránkeső kőtől és attól is tartottam hogy összeszedek egy defektet a sok hulladéktól, ami az utat borítja. Szerencsére egyik sem esett meg velünk.
 
A völgy aljára érve gyönyörű öslevada zuhogott lefelé egy széles mederben, óriási kövek között. Sajnos képeket Gabi nem tudott készíteni ugyanis valami miatt mind a négy végtagján ökölbe szorultak az ujjai.
 
Tőlünk nem messze valamilyen földmunka folyt, arra volt egy szegélyekkel ellátott földút, ahonnan egy négytengelyes döcögött lassan felénk. Úgy döntöttem, hogy elspriccelek előtte, hogy ne a háta mögött kelljen lépésben visszatérnünk az emberek közé. Az út még gatyább allapotba került, egyre macerább volt előre jutni.
 
Aztán egyszercsak becsapott a menkű. Szembe velünk megjelent egy teherautó.
Nem játékautó, mint a kakis az előbb. Nem.
Ez egy igazi nagy gép volt.
 
 
Elkezdem kutatni az emlékeimben, hogy vajon hány perccel ezelőtt láttam az úton félreállási lehetőséget? Mennyit kell visszamennem egy akkora helyért, ahol ez a gép elfér mellettem?
Már neki is kezdtem a tolatásnak, mire látom, hogy a teherautó is elkezdett tolatni és a hátulja lassan a betonpárkányhoz ér.
 
Már majdnem elöntott a hála és fontam az obrigadó csokrot az ismeretlen soförnek, amikor is véletlenül a tükrömbe pillantva megláttam egy akkora Volvo jelvényt, mint amekkora az ebédemnél a tányérom volt.
 
Utolért a döcögös.
 
Tehát nem miattam tolatott a másik...
De azért tudtam ám örülni neki.
 
 
Santanábol Boaventuráig menni egy örökkévalósag. Azt hittem sosem érünk el a pályáig, az utolsó kaland kiszívta belőlem a tettvágyat. Ezek az alagutakból és hidakból álló pályák nagyon hasznosak. Ez a maderians Metró. Enélkül egy örökkévalóság lenne eljutni a sziget egyik feléből a másikba.
 
Hazafelé találtam egy alagutat, aminek a vége még fenn van a semmiben, nincs meg még a híd ami folytatná.
 


Mára ennyi, holnap az utolsó teljes napunk a szigeten.
Találkozzunk itt.